Ponty (Cyprinus carpio).

Hazánkban a legfontosabb és legismertebb hal. A pontyfélék közül ez a legnagyobbra növő faj. Nyugat-Európa jelentős részébe mesterségesen telepítették, húsa az ünnepi lakomák és a böjtös ételek nélkülözhetetlen kelléke. Angliában az irodalmi adatok szerint a 13. században már horgászták. A ponty igazi hazája a Távol-Kelet, már sok évszázada szaporítják.

Csak a fiatal verődik rajokba. Az idősebb példányok, különösen a nagyobbak, magányosan járnak. A ponty a dús növényzetű, lassú folyású folyókat, de talán még inkább a kisebb-nagyobb tavakat kedveli. Igen jól tűri a az alacsony oxigén szintet, így azután jól megvan a kisebb tavakban, de még az öntözést szolgáló csatornákban is. Különösen jól érzi magát ott,
ahol iszapos a mederfenék, mivel szívesen turkál a rovarlárvákból, férgekből álló tápláléka után. A gazdag élővilágot rejtő, gyorsan felmelegedő vizekben hamar méretesre fejlődik. Európa északabbi országaiban előszeretettel húzódnak az erőművek által kibocsátott meleg vízhez.

A ponty eredeti, vadon élő formája a vadponty, meglehetősen alacsony hátú, ezért ˝nyurga ponty˝- nak is nevezik. Testét beborítják a pikkelyek. A pontyot a tógazdaságokban mesterségesen szaporítják, amihez mindig a megfelelő példányokat válogatják ki. A nemesített ponty magasabb hátú, így több a hús rajta. Másrészt a pikkelye, olykor csak a hátvonal hosszában sorakoznak. A meglévő pikkelyek nagyok, ezért az ilyet tükörpontynak nevezik. A bőrpontynak nevezett változatnak egyáltalán nincs pikkelye. Halas vizeinkbe mesterségesen szaporított fiatal pontyokat helyeznek ki, ezek akadnak a horgászok horgára.

A ponty felső ajkán két, bajusznak nevezett húsos nyúlvány van, egy-egy pedig a porcos-ruganyos száj sarkában helyezkedik el. Az úszók erősek. A pontynak sok változata van, s ezek színe meglehetősen változatos. A közönséges ponty (vadponty) háta bíbor árnyalatú, az oldala aranyló, hasa sárgásfehér, halvány. A tükörponty, a bőrponty, valamint a különböző nemesített változatok nem ilyen színesek.

A pontyok június meleg napjaiban ívnak a sekély, hínáros vizekben. A nőstény igen sok ikrát hullat. Az ivadék egy hét után kel ki, és nem sokkal ezután megkezdi a kerekesférgek, alsórendű rákok után való vadászatoz. Gyorsan növekednek, őszre az egynyaras példányok elérik a 10 cm-es hosszúságot. A 3-5 esztendős példányok már ivarérettek, 20 esztendőt vagy még többet is megérhetnek..

Pettyes busa (Hypophtalmichtys nobilis).

Az amurral együtt Kínából telepítették hazánkba.Külsőre egyetlen hazai halunkhoz sem hasonlít. Oldala erősen lapított, testéhez képest feje nagy, szája felső állású, szeme a száj vonala alatt helyezkedik el. A pettyes busa háta barnászöld árnyalatú, oldala ezüstös, barnás foltok márványozzák. Áprilisban, 23-24°C-os vízben ívik. Az ivadékok először planktonrákokat és kerekes férgeket fogyasztanak, csak később térnek át fokozatosan a lebegő növényi táplálék, algák hasznosítására. Igen nagyra nő. Mivel algát fogyasztanak, ezért horogra csak véletlenszerűen kerülnek.

Fehér busa (Hypophtalmichthys molitrix).

Az amurral együtt Kínából telepítették hazánkba.Külsőre egyetlen hazai halunkhoz sem hasonlít. Oldala erősen lapított, testéhez képest feje nagy, szája felső állású, szeme ennek vonalában helyezkedik el. A fehér busa háta zöldes árnyalatú, oldala ezüstös. Áprilisban, 23-24°C-os vízben ívik. Az ivadékok először planktonrákokat és kerekes férgeket fogyasztanak, csak később térnek át fokozatosan a lebegő növényi táplálék, algák hasznosítására. Igen nagyra nő. Mivel algát fogyasztanak, ezért horogra csak véletlenszerűen kerülnek.

Márna (Barbus barbus).

A márna izmos teste henger alakú, e faj a gyors folyású patakok, folyók lakója. Igen gyakran megpihen a fenék kövein, a nagyobb kövek mellé vagy inkább alá húzódik. Hasoldala lapított, így szinte ráhasal az aljzatra, nem sodorja el a víz. E faj Anglia területén csak néhány folyóban él, az európai kontinensen azonban széles elterjedésű. Mivel a Duna vízrendszeréhez tartozó patakokban is megtalálható, hazánk halfaunájának is tagja. Három igen közeli rokon faja Spanyolország, Észak-Olaszország és a Balkán vizeiben él.

A márna a pontyfélék közé tartozik. Négy bajusznak nevezett húsos nyúlványa közül kettő a felső állkapocs feletti peremen, egy-egy pedig a száj jobb és bal oldali sarkánál van.
Úszói nagyok és erősek, a testhez való ízesülésük táján vöröses színűek. A hátúszó sugarai részint merevek, és fűrészes élt alkotnak. A márna bronzos-zöld színű, pikkelyei jól elkülönültek, élesen körülhatároltak, az oldalvonal jól látható.

Compó (Tinka tinka).

E faj inkább a nyári hónapokban élénk, azonban ilyenkor se nagyon kerül szemünk elé, hiszen a fenék, az iszap közelében tartózkodik, ritkán jön a felszíni rétegekbe. Európa középső és déli tájain szinte mindenütt honos, Magyarországon is gyakori, Angliában is él, Skandinávia területéről, valamint Észak-Skóciából azonban hiányzik.

A kisebb-nagyobb tavak, lassú folyású folyók, holtágak hala, a termékeny, gazdag élővilágot rejtő, növényekkel benőtt vizekben érzi igazán jól magát. Magyarországon viszonylag gyorsan fejlődik, a Velencei-tóban vagy a Soroksági-Dunában, ahol lágy iszap borítja a víz fenekét, s benne nyüzsögnek a rovarlárvák, férgek. A pontynál jobban tűri az alacsony oxigénszintet, az erősen iszapos vízben is megél. Egyes megfigyelések szerint a kissé sós, szikes vagy félsós vizeket is jól tűri. A vízből kiemelve is hosszú ideig életben marad, kicsiny edényben is szállítható. Idegen vizekben való megtelepítése tehát nem okoz nehézséget.

A compó könnyen felismerhető, erősen különbözik a többi pontyfélétől. Hátának sötét olajzöldje a test oldalán aranyszínre halványodik, hasa narancssárga. Testét dús nyálkaréteg borítja, ezernyi pikkelye oly apró, hogy határuk elmosódik, így a compó pikkelytelennek tűnik. Vöröses szeme kicsiny, , egyesek szerint disznószerű. Szájának szegletein egy-egy bajusz van. A compó úszói igen jellegzetesek, nagyok, erőteljesek és kerekítettek. E fej hímje és nősténye szemmel láthatóan különbözik. A hím has-úszójának elülső sugarai megvastagodottak, has-úszója nagyobb mint a nőstényé.

A téli fagyok beköszöntével a compó szinte eltűnik a vizekből, beássa magát a fenék iszapjába, s a téli álomhoz hasonló állapotban tölti a telet. Kora tavasszal, ha napos és enyhe az idő, alkalmi kirándulásokat tesz, ilyenkor azonban ritkán akad horogra. Csak májusban élénkül fel igazán, ilyenkor kisebb rajokban indul iszapban turkálva táplálékot keresni.

A compó ívása időjárástól függően júniustól júliusig tarthat. A nősténynek sok ikrája van. A ragadós ikra rátapad a vízinövényekre, majd meglehetősen gyorsan kel ki belőle a halivadék. A compó ivadékok hamarosan népes rajokba verődve járnak moszatokból, parányi planktoni állatkákból álló táplálékuk után. A kifejlett compó sok gerinctelen víziállatot, iszapban élő rovarlárvát fogyaszt, de különös előszeretettel keresi a kisebb kagylókat és vízicsigákat.
E faj lassú növekedésű, de hosszú életű.

Számos legenda, vagy inkább babona szerint a compó nyálkája gyógyító hatású. Régi angol horgászkönyvekben azt olvashatjuk, hogy a compó a halak, így pl. a csuka orvosa! A régi görög és római szerzők szerint a compó nyálkája orvosság.

A compónak aranyszínű változata is van, melyet kerti tavakban tartanak. A múlt század végén, feltehetően Németországból, az angliai kertekben is megjelent. E hal pikkelyei aranyszínűek, a hal testét szabálytalanul elhelyezkedő barna foltok tarkítják. Mivel a többi compóhoz hasonlóan szinte mindig a víz fenekének közelében tartózkodik, e változat nem lett igazán népszerű.

Amur (Ctenopharyngodon Valenciennes).

A növényevő halak közül az egyik legsportosabb hal, amelyet a horgászok egyre inkább megbecsülnek. Ez főként annak köszönhető, hogy a horgon ugyanolyan hevesen és kitartóan védekezik, mint a márna vagy a nyurga ponty.

Nyúlánk, izmos, hengeres testű hal. Háta zöldesbarna, hasa fehér, úszói szürkések. Növényevő hal, száras növényekel, főleg hínárfélékkel táplálkozik. Ivadék korában a többi halhoz hasonlóan a legapróbb planktonszervezetekkel, és apró állatokkal táplálkozik. A 0.2-0.3kg-os testtömeg elérése után fokozatosan áttér a növényi táplálékra.

Kínából telepítették be hazánkba, azzal a céllal, hogy a csatornák, tározók sűrű vizinövényzetét megritkitsa. Optimális hőmérsékleten, amely 20-28°C között mozog, naponta a testtömegével azonos mennyiségű vizinövényt képes elfogyasztani.

Május-júniusban a folyók sebes vízű, homokos, kavicsos szakaszain csoportosan ívik. Egyes vizeken már nálunk is megfigyeltek természetes szaporulatot.

Állas küsz (Chalcalburnus chalcoidesmento)

A Duna vízgyűjtőjének bennszülött hala. Magyarországon a kipusztult halak közé sorolhatjuk, utolsó dunai példányát Romániában, az 1960-as évek elején fogták. A Felső-Duna medencéjének szub alpesi tavaiban jelenleg is élnek állas küszök. Nevét megvastagodott, előreugró alsó állkapcsáról kapta. Szaporodása főként májusra esik, amikor nagy csapatokban vonul ívóhelyére, ahol csoportosan ívik a köves-kavicsos aljzatra. A kifejlett egyedeinek testhossza a 35 cm-t is elérheti.

Botos kölönte (Cottus gobio)

Elsősorban a gyors folyású, köves- kavicsos aljzatú, tiszta vizű folyóvizeket kedveli. A Kárpátok
és Alpok vízfolyásaiban általánosan elterjedt, azonban hazánkban kevés helyen található meg, mindössze a Dunából, a Felső-Tiszából és a Drávából ismert. Többnyire kérész- és tegzeslárvákkal táplálkozik, de az apró halivadékot is elkapja. Ívása március-áprilisra esik, a nőstény ikráit a hím által készített mélyedésekbe rakja. Teste csupasz, nem borítják pikkelyek, maximum 15 cm-es testhosszat érhet el.

Cifra kölönte (Cottus poecilopus)

Élőhelyei a tiszta vizű, homokos, kavicsos aljzatú gyors folyású vizek. A pisztrángzóna jellemző
hala, a történelmi Magyarország területén előfordult, de jelenleg hazánkban nem él. A szakirodalom
szerint 2000 m tengerszint feletti magasságig is felhatol. Általában a kövek közé rejtőzik, tipikus fenékhal. Táplálékát vízi rovarok lárvái, halikra és halivadék alkotja. Ívása kora tavaszi időszakra esik. Testhossza ritkán éri el a 12 cm-t.

Dunai galóca (Hucho hucho)

A Duna vízrendszerének bennszülött hala. Igen ritka, az utóbbi évtizedekből csak a Felső-Tiszáról, Dunáról, valamint a Dráváról van néhány előfordulási adata. A kifejlett galóca ragadozó életmódot folytat, fő tápláléka a vele azonos élőhelyen élő paduc. Legnagyobb termetű pisztrángfélénk, kedvező táplálkozási körülmények között testhossza akár az 1 métert, testtömege a 30 kg-ot is elérheti.

Dunai ingola (Eudontomyzon mariae)

A hazai ingolafajok egyetlen orrnyílással rendelkeznek. A szemek mögött mindkét oldalon 7-7 kopoltyúrés található. A dunai ingola hazánk dunai mellékfolyóinak őshonos elterjedésű faja. A folyók felső szakaszain szaporodik, a kikelt lárvák szerves törmelékkel táplálkoznak. Jelenlegi ismereteink alapján, a kifejlett dunai ingola – a tiszai ingolával ellentétben – nem élősködik, hanem a saját tartalékaiból él, majd az ívást követően elpusztul. Testhossza ritkán haladja meg a 20 cm-t.

Dunai nagyhering (Alosa pontica pontica)

A tokfélékhez hasonlóan tengeri hal, ívás céljából vonul fel a Dunába. Előfordulása főként a Duna
alsó, romániai szakaszára jellemző, nagyobb tömegben Brailáig, ritkábban Giurgiuig vonul fel
tavaszi időszakban. Utolsó hazai példányát Budapestnél fogták a Dunából 1846-ban, kipusztultnak
tekinthetjük. Fűrészes haséléről, farokúszójára rányúló két hosszúkás pikkelylemezéről jól elkülöníthető más hazai halunktól. Legfeljebb 35-40 cm-es teszthosszat érhet el.

Felpillantó küllő (Gobio uranoscopus)

A Duna vízgyűjtőjének bennszülött hala, ezért hazánk kiemelt természeti értékeként kezelendő. Legritkább küllőfajunk, mindössze a Felső-Tiszáról, a Dráváról és Muráról ismert önfenntartó állománya. Ragaszkodik az erősen sodró, köves-kavicsos aljzatú, hűvös, oxigéndús folyóvízhez.
Táplálékát a folyó által görgetett hordalékból válogatja ki, melyet főként gerinctelen szervezetek és növényi törmelékek jelentenek. Ívása áprilistól júniusig elhúzódhat, szaporodásbiológiája kevésbé ismert. Maximum 10-11 cm hosszúságúra nőhet.

Fenékjáró küllő (Gobio gobio)

Nagyobb folyóvizekben és tavakban is előfordul, de igazi élőhelyeit a hegy- és dombvidéki patakok, kisebb folyók jelentik. Kisebb csapatokban jár táplálék után, amelyet főleg fenéklakó gerinctelen állatok, árvaszúnyog-, kérész-, tegzeslárvák és algák képezik. A halványfoltú küllő terjeszkedésével, kissé visszaszorult. Szaporodása áprilistól júniusig is eltarthat, csapatosan ívik. Testhossza maximum 15-16 cm-t érhet el.

Fürge cselle (Phoxinus phoxinus)

Áramláskedvelő kistermetű pontyféle, de a hűvös, tiszta vizű tavakban is előfordulhat. Hazánkban főként hegy- és dombvidéki patakokban található meg. Táplálékát csapatokban keresi, melyet rovarlárvák, algák és vízre hulló rovarok alkotnak. Ívási időszakban a hímek oldala sötét
zöldes-feketére, a hasuk vörösre színeződik. A nőstények köves aljzatra rakják ikráikat, ami általában május-júniusra esik. Maximális testhossza legfeljebb 10-12 cm lehet.

Gyöngyös koncér (Rutilus frisii meidingeri)

A Felső-Duna medencéjének néhány szubalpesi tavában és Duna ausztriai szakaszán fordul elő. Magyarországi bizonyító példánya a Dunából, Dunakilitinél került elő 1998-ban. Elsősorban a mélyebb vizeket kedveli, a parti zónát csak a szaporodási időszakban keresi fel. Ívása általában
májusban történik, a hímek a leánykoncérhoz hasonló, nagyszámú nászkiütést viselnek ebben az időszakban. Hossza elérheti a 70 cm-t, testtömege az 5 kg-ot.

Halványfoltú küllő (Gobio albipinnatus)

Elsősorban nagyobb folyóinkban él, de ritkán patakok alsó szakaszára is felhatol, valamint néhány állóvizünkben is megtalálható. Leggyakoribb küllőfajunk, nem ritkán veszít rajta horgászok finom készségein. Főleg apró gerinctelen élőlényeket fogyaszt. Ívása tavaszi, kora nyári időszakra
esik. Kifejlett egyedeinek testhossza legfeljebb 12 cm lehet.

Homoki küllő (Gobio kessleri)

A Duna vízrendszeréhez tartozó folyók bennszülött faja. Hegy- és dombvidéki folyóink homokos, sóderes aljzatú szakaszait kedveli. Küllőfajaink közül a legkarcsúbb testfelépítésű. Elpusztult élőlények maradványaival, apró vízi gerinctelenekkel és algával táplálkozik. Ívása általában
kora nyári időszakra esik. Maximális testhossza csak ritkán éri el a 10 cm-t.

Kőfúrócsík (Sabanejewia aurata)

A kemény, kavicsos aljzatú, oxigéndús, áramló vizek felelnek meg számára a leginkább. Napközben a folyóvizek finom hordalékkal borított részein a lágy üledékbe fúrja magát. Szaporodásbiológiája kevésbé ismert, ívása tavaszi, kora nyári időszakra esik. Főleg rovarlárvákkal, apró rákokkal táplálkozik. Legkisebb termetű csíkfajunk, legfeljebb 8-10 cm-es testhosszat érhet el.

Kövicsík (Barbatula barbatula)

Hegy- és dombvidéki patakjainkban általánosan elterjedt, valamint néhány folyónk (Duna, Rába, Dráva, Mura, Tisza, Szamos) paduc- és márnazónájában is előfordul. Állati- és növényi eredetű táplálékot és szerves törmeléket egyaránt fogyaszt. Ívása áprilistól júniusig is eltarthat, ikráit az aljzaton lévő algaszőnyegre, vízi növényzetre vagy gyökerekre
rakja. Kis termetű halunk, maximális testhossza 12-15 cm.