Állas küsz (Chalcalburnus chalcoidesmento)

A Duna vízgyűjtőjének bennszülött hala. Magyarországon a kipusztult halak közé sorolhatjuk, utolsó dunai példányát Romániában, az 1960-as évek elején fogták. A Felső-Duna medencéjének szub alpesi tavaiban jelenleg is élnek állas küszök. Nevét megvastagodott, előreugró alsó állkapcsáról kapta. Szaporodása főként májusra esik, amikor nagy csapatokban vonul ívóhelyére, ahol csoportosan ívik a köves-kavicsos aljzatra. A kifejlett egyedeinek testhossza a 35 cm-t is elérheti.

Botos kölönte (Cottus gobio)

Elsősorban a gyors folyású, köves- kavicsos aljzatú, tiszta vizű folyóvizeket kedveli. A Kárpátok
és Alpok vízfolyásaiban általánosan elterjedt, azonban hazánkban kevés helyen található meg, mindössze a Dunából, a Felső-Tiszából és a Drávából ismert. Többnyire kérész- és tegzeslárvákkal táplálkozik, de az apró halivadékot is elkapja. Ívása március-áprilisra esik, a nőstény ikráit a hím által készített mélyedésekbe rakja. Teste csupasz, nem borítják pikkelyek, maximum 15 cm-es testhosszat érhet el.

Cifra kölönte (Cottus poecilopus)

Élőhelyei a tiszta vizű, homokos, kavicsos aljzatú gyors folyású vizek. A pisztrángzóna jellemző
hala, a történelmi Magyarország területén előfordult, de jelenleg hazánkban nem él. A szakirodalom
szerint 2000 m tengerszint feletti magasságig is felhatol. Általában a kövek közé rejtőzik, tipikus fenékhal. Táplálékát vízi rovarok lárvái, halikra és halivadék alkotja. Ívása kora tavaszi időszakra esik. Testhossza ritkán éri el a 12 cm-t.

Dunai galóca (Hucho hucho)

A Duna vízrendszerének bennszülött hala. Igen ritka, az utóbbi évtizedekből csak a Felső-Tiszáról, Dunáról, valamint a Dráváról van néhány előfordulási adata. A kifejlett galóca ragadozó életmódot folytat, fő tápláléka a vele azonos élőhelyen élő paduc. Legnagyobb termetű pisztrángfélénk, kedvező táplálkozási körülmények között testhossza akár az 1 métert, testtömege a 30 kg-ot is elérheti.

Dunai ingola (Eudontomyzon mariae)

A hazai ingolafajok egyetlen orrnyílással rendelkeznek. A szemek mögött mindkét oldalon 7-7 kopoltyúrés található. A dunai ingola hazánk dunai mellékfolyóinak őshonos elterjedésű faja. A folyók felső szakaszain szaporodik, a kikelt lárvák szerves törmelékkel táplálkoznak. Jelenlegi ismereteink alapján, a kifejlett dunai ingola – a tiszai ingolával ellentétben – nem élősködik, hanem a saját tartalékaiból él, majd az ívást követően elpusztul. Testhossza ritkán haladja meg a 20 cm-t.

Dunai nagyhering (Alosa pontica pontica)

A tokfélékhez hasonlóan tengeri hal, ívás céljából vonul fel a Dunába. Előfordulása főként a Duna
alsó, romániai szakaszára jellemző, nagyobb tömegben Brailáig, ritkábban Giurgiuig vonul fel
tavaszi időszakban. Utolsó hazai példányát Budapestnél fogták a Dunából 1846-ban, kipusztultnak
tekinthetjük. Fűrészes haséléről, farokúszójára rányúló két hosszúkás pikkelylemezéről jól elkülöníthető más hazai halunktól. Legfeljebb 35-40 cm-es teszthosszat érhet el.

Felpillantó küllő (Gobio uranoscopus)

A Duna vízgyűjtőjének bennszülött hala, ezért hazánk kiemelt természeti értékeként kezelendő. Legritkább küllőfajunk, mindössze a Felső-Tiszáról, a Dráváról és Muráról ismert önfenntartó állománya. Ragaszkodik az erősen sodró, köves-kavicsos aljzatú, hűvös, oxigéndús folyóvízhez.
Táplálékát a folyó által görgetett hordalékból válogatja ki, melyet főként gerinctelen szervezetek és növényi törmelékek jelentenek. Ívása áprilistól júniusig elhúzódhat, szaporodásbiológiája kevésbé ismert. Maximum 10-11 cm hosszúságúra nőhet.

Fenékjáró küllő (Gobio gobio)

Nagyobb folyóvizekben és tavakban is előfordul, de igazi élőhelyeit a hegy- és dombvidéki patakok, kisebb folyók jelentik. Kisebb csapatokban jár táplálék után, amelyet főleg fenéklakó gerinctelen állatok, árvaszúnyog-, kérész-, tegzeslárvák és algák képezik. A halványfoltú küllő terjeszkedésével, kissé visszaszorult. Szaporodása áprilistól júniusig is eltarthat, csapatosan ívik. Testhossza maximum 15-16 cm-t érhet el.

Fürge cselle (Phoxinus phoxinus)

Áramláskedvelő kistermetű pontyféle, de a hűvös, tiszta vizű tavakban is előfordulhat. Hazánkban főként hegy- és dombvidéki patakokban található meg. Táplálékát csapatokban keresi, melyet rovarlárvák, algák és vízre hulló rovarok alkotnak. Ívási időszakban a hímek oldala sötét
zöldes-feketére, a hasuk vörösre színeződik. A nőstények köves aljzatra rakják ikráikat, ami általában május-júniusra esik. Maximális testhossza legfeljebb 10-12 cm lehet.

Gyöngyös koncér (Rutilus frisii meidingeri)

A Felső-Duna medencéjének néhány szubalpesi tavában és Duna ausztriai szakaszán fordul elő. Magyarországi bizonyító példánya a Dunából, Dunakilitinél került elő 1998-ban. Elsősorban a mélyebb vizeket kedveli, a parti zónát csak a szaporodási időszakban keresi fel. Ívása általában
májusban történik, a hímek a leánykoncérhoz hasonló, nagyszámú nászkiütést viselnek ebben az időszakban. Hossza elérheti a 70 cm-t, testtömege az 5 kg-ot.

Halványfoltú küllő (Gobio albipinnatus)

Elsősorban nagyobb folyóinkban él, de ritkán patakok alsó szakaszára is felhatol, valamint néhány állóvizünkben is megtalálható. Leggyakoribb küllőfajunk, nem ritkán veszít rajta horgászok finom készségein. Főleg apró gerinctelen élőlényeket fogyaszt. Ívása tavaszi, kora nyári időszakra
esik. Kifejlett egyedeinek testhossza legfeljebb 12 cm lehet.

Homoki küllő (Gobio kessleri)

A Duna vízrendszeréhez tartozó folyók bennszülött faja. Hegy- és dombvidéki folyóink homokos, sóderes aljzatú szakaszait kedveli. Küllőfajaink közül a legkarcsúbb testfelépítésű. Elpusztult élőlények maradványaival, apró vízi gerinctelenekkel és algával táplálkozik. Ívása általában
kora nyári időszakra esik. Maximális testhossza csak ritkán éri el a 10 cm-t.

Kőfúrócsík (Sabanejewia aurata)

A kemény, kavicsos aljzatú, oxigéndús, áramló vizek felelnek meg számára a leginkább. Napközben a folyóvizek finom hordalékkal borított részein a lágy üledékbe fúrja magát. Szaporodásbiológiája kevésbé ismert, ívása tavaszi, kora nyári időszakra esik. Főleg rovarlárvákkal, apró rákokkal táplálkozik. Legkisebb termetű csíkfajunk, legfeljebb 8-10 cm-es testhosszat érhet el.

Kövicsík (Barbatula barbatula)

Hegy- és dombvidéki patakjainkban általánosan elterjedt, valamint néhány folyónk (Duna, Rába, Dráva, Mura, Tisza, Szamos) paduc- és márnazónájában is előfordul. Állati- és növényi eredetű táplálékot és szerves törmeléket egyaránt fogyaszt. Ívása áprilistól júniusig is eltarthat, ikráit az aljzaton lévő algaszőnyegre, vízi növényzetre vagy gyökerekre
rakja. Kis termetű halunk, maximális testhossza 12-15 cm.

Kurta baing (Leucaspius delineatus)

Állóvizű vagy lassan áramló kisebb vízfolyások, csatornák, holtágak és mocsarak apró termetű, ritka hala. Csapatosan jár táplálék után, melyet szúnyoglárvák, víz tetejére hulló rovarok, élőbevonat és plankton alkotja. Pikkelyei lazán ülnek a bőrben, kézbe véve igen könnyen leválnak. Oldalvonala mindössze az első 10-12 pikkelyre terjed ki. Egyik legkisebb termetű őshonos halunk, nagysága mindössze 6-8 cm.

Lápi póc (Umbra krameri)

Magyarországi Vörös Könyvben is szereplő bennszülött, veszélyeztetett halunk. Eredeti élőhelyei a hűvös, tiszta vizű lápok és mocsarak, melyek lecsapolásával számuk erősen megfogyatkozott. Ívása általában április hónapra esik, ikráit az aljzatra épített mélyedésekbe rakja, melyeket kikelésig a nőstény őriz. A fiatal pócok elsősorban állati planktonnal táplálkoznak, később férgeket, bolharákokat esetleg apró halivadékot is zsákmányolhatnak. Apró termetű hal, testhossza csak
igen ritkán éri el a 10 cm-t.

Leánykoncér (Rutilus pigus virgo)

Kizárólag a Duna vízrendszerében élő, ritka, veszélyeztetett endemizmusunk. Áramláskedvelő folyóvízi hal, többnyire a paduczónában és márnazóna felső szakaszain fordul elő, a kavicsos, sóderes aljzatú, lágy üledéktől mentes helyeken. A vízszennyezések, duzzasztók és a kavicsbányászat komoly veszélyforrást jelentenek hazai állományaira. Ívása többnyire áprilisra esik, a hímek ebben az időszakban jellegzetes, több sorban elhelyezkedő, rózsatövishez hasonló,
fehér nászkiütéseket viselnek. Kifejlett példányainak testhossza a 40 cm-t is meghaladhatják.

Magyar bucó (Zingel zingel)

Nagyobb folyóink ritka előfordulású, áramláskedvelő, bennszülött faja. Főként apró fenéklakó gerinctelen állatokkal táplálkozik, de ritkán a halivadékot is elkapja. A folyókon megépülő vízlépcsők veszélyeztetik állományát, mivel a duzzasztók felső szakaszán kialakuló lassú áramlási viszonyok mellett nem találja meg életfeltételeit, továbbá szaporodásához szükséges iszapmentes aljzatot is elveszíti. Testhossza legfeljebb 50 cm lehet.

Német bucó (Zingel streber)

Áramláskedvelő, bennszülött halunk, a magyar bucónál magasabb az oxigénigénye, így jobban ragaszkodik a sodró vízhez. A kisebb folyóinkban is megél, ritkán a nagyobb patakokba is felhatol. A mederfenék apró állataival és szerves törmelékkel táplálkozik. Ívása többnyire április- május hónapokra esik, ikráit a magyar bucóhoz hasonlóan köves-kavicsos aljzatra rakja. Testhossza ritkán éri el a 20 cm-t.

Pénzes pér (Thymallus thymallus)

Kárpát-medencében őshonos faj, de a jelenlegi hazai vizek kevésbé felelnek meg igényeinek, ezért
Magyarországra többnyire csak nagyobb áradások alkalmával sodródik le. Legutóbb a Felső-
Tiszáról került elő 1994-ben. Elsősorban vízi gerinctelenekkel, rovarokkal és ezek lárváival táplálkozik. A többi pisztrángfélétől eltérően magas, 13-17 osztott sugárból álló hátúszót, „zászlót”
visel. Kifejlett példányai 30-40 cm-es testhosszúságúak.