Botos kölönte (Cottus gobio)

Elsősorban a gyors folyású, köves- kavicsos aljzatú, tiszta vizű folyóvizeket kedveli. A Kárpátok
és Alpok vízfolyásaiban általánosan elterjedt, azonban hazánkban kevés helyen található meg, mindössze a Dunából, a Felső-Tiszából és a Drávából ismert. Többnyire kérész- és tegzeslárvákkal táplálkozik, de az apró halivadékot is elkapja. Ívása március-áprilisra esik, a nőstény ikráit a hím által készített mélyedésekbe rakja. Teste csupasz, nem borítják pikkelyek, maximum 15 cm-es testhosszat érhet el.

Cifra kölönte (Cottus poecilopus)

Élőhelyei a tiszta vizű, homokos, kavicsos aljzatú gyors folyású vizek. A pisztrángzóna jellemző
hala, a történelmi Magyarország területén előfordult, de jelenleg hazánkban nem él. A szakirodalom
szerint 2000 m tengerszint feletti magasságig is felhatol. Általában a kövek közé rejtőzik, tipikus fenékhal. Táplálékát vízi rovarok lárvái, halikra és halivadék alkotja. Ívása kora tavaszi időszakra esik. Testhossza ritkán éri el a 12 cm-t.

Dunai galóca (Hucho hucho)

A Duna vízrendszerének bennszülött hala. Igen ritka, az utóbbi évtizedekből csak a Felső-Tiszáról, Dunáról, valamint a Dráváról van néhány előfordulási adata. A kifejlett galóca ragadozó életmódot folytat, fő tápláléka a vele azonos élőhelyen élő paduc. Legnagyobb termetű pisztrángfélénk, kedvező táplálkozási körülmények között testhossza akár az 1 métert, testtömege a 30 kg-ot is elérheti.

Dunai ingola (Eudontomyzon mariae)

A hazai ingolafajok egyetlen orrnyílással rendelkeznek. A szemek mögött mindkét oldalon 7-7 kopoltyúrés található. A dunai ingola hazánk dunai mellékfolyóinak őshonos elterjedésű faja. A folyók felső szakaszain szaporodik, a kikelt lárvák szerves törmelékkel táplálkoznak. Jelenlegi ismereteink alapján, a kifejlett dunai ingola – a tiszai ingolával ellentétben – nem élősködik, hanem a saját tartalékaiból él, majd az ívást követően elpusztul. Testhossza ritkán haladja meg a 20 cm-t.

Dunai nagyhering (Alosa pontica pontica)

A tokfélékhez hasonlóan tengeri hal, ívás céljából vonul fel a Dunába. Előfordulása főként a Duna
alsó, romániai szakaszára jellemző, nagyobb tömegben Brailáig, ritkábban Giurgiuig vonul fel
tavaszi időszakban. Utolsó hazai példányát Budapestnél fogták a Dunából 1846-ban, kipusztultnak
tekinthetjük. Fűrészes haséléről, farokúszójára rányúló két hosszúkás pikkelylemezéről jól elkülöníthető más hazai halunktól. Legfeljebb 35-40 cm-es teszthosszat érhet el.

Felpillantó küllő (Gobio uranoscopus)

A Duna vízgyűjtőjének bennszülött hala, ezért hazánk kiemelt természeti értékeként kezelendő. Legritkább küllőfajunk, mindössze a Felső-Tiszáról, a Dráváról és Muráról ismert önfenntartó állománya. Ragaszkodik az erősen sodró, köves-kavicsos aljzatú, hűvös, oxigéndús folyóvízhez.
Táplálékát a folyó által görgetett hordalékból válogatja ki, melyet főként gerinctelen szervezetek és növényi törmelékek jelentenek. Ívása áprilistól júniusig elhúzódhat, szaporodásbiológiája kevésbé ismert. Maximum 10-11 cm hosszúságúra nőhet.

Fenékjáró küllő (Gobio gobio)

Nagyobb folyóvizekben és tavakban is előfordul, de igazi élőhelyeit a hegy- és dombvidéki patakok, kisebb folyók jelentik. Kisebb csapatokban jár táplálék után, amelyet főleg fenéklakó gerinctelen állatok, árvaszúnyog-, kérész-, tegzeslárvák és algák képezik. A halványfoltú küllő terjeszkedésével, kissé visszaszorult. Szaporodása áprilistól júniusig is eltarthat, csapatosan ívik. Testhossza maximum 15-16 cm-t érhet el.