Csuka (Esox lucius)

A csuka egyrészt ügyes, falánk ragadozó, másrészt káros is, hiszen sok halat pusztít.

A természetbúvárok azonban tudják, hogy a csuka az édesvízi halállomány egészségőre, ugyanis elsősorban a beteg, sérült halat kapja el. Így azután, ha a tóban vagy a folyóban elég csuka van, akkor nincs túlszaporulat, nem fertőzik az állományt a beteg halak. A csuka csak a nagyobbacska kishalakat kapja el. Így azután nem okoz akkora kárt, mint a pisztráng, mely tömegesen falja fel más halfajok ikráját, halivadékát.

Az Európai vizekben csak egyetlen csukafaj él, amely közeli rokona az Ázsia és Amerika területén élő csukafajoknak.

A csuka szinte mozdulatlanul les a kiszemelt prédára. Páros úszói gyengék, de ezek amúgy is csak kormányzásra valók, torpedó alakú teste, izmos törzse és farkúszója vall erőre.
A fej - a törzshöz viszonyítva - nagy, az alsó állkapocs megnyúltabb mint a felső. A csuka állkapcsában sok fog ül, ezek közül a nagyok a zsákmány megragadására valók. A felső állkapocsban, de főként a szájpadláson sűrűn ülő apró fogakkal tartja fogva a zsákmányolt halat, hegyük hátrafelé áll, így a csuka szájából csak a gyomra felé vezet az út. A csuka derékon kapja el a halat, majd úgy fordítja meg, hogy fejjel lefelé nyelhesse el.

A kisebb, 15-25 cm hosszú példányok nem csak halivadékot esznek, hanem minden elérhető kisebb állatkát elkapnak, ami élőhelyükön, az álló- vagy folyóvízben eléjük kerül. Ha a csuka nagyobb és idősebb lesz, elsősorban halat zsákmányol, de elkapja a kétéltűeket is, sok békalárvát és békát eszik. A nagy csukák apró vízi emlősöket, sőt vízimadarak fiataljait is elnyelik. Hazánkban nem sok ilyen méretes csuka akad.

A csukáknál a kannibalizmusa is megfigyelhető, azaz saját fajtársát is lenyeli, ha az nálánál kisebb. Ez a vesztüket is okozhatja, gyakran találtak olyan csukát, melynek szájában - félig elnyelve - akkora csuka volt, mint ő maga. A csukának térlátása van, ami különösen fontos számára, hogy pontosan felmérje, milyen távolságra van tőle kiszemelt áldozata.

Hazai halaink között a csuka násza különösen korai (február vége, március eleje), a kedvelt ívóhelyekre évente visszatérnek. Ilyenkor felkeresi a sekély, sűrű növényes vizeket, gyakran az áradás által elöntött füves területet.
Minden nőstényt több hím - ezek kisebb termetűek - kísér.
A horgászok megfigyelték, hogy a nagyméretű csukák mindig nőstények, a hím ritkán éri el a 4-5 kg-os testsúlyt.

A nőstény hínárra, vízinövényre, füves részekre hullatja ikráit, amelyek - a víz hőmérsékletétől függően - 10-40 nap múltával kelnek ki. A parányi csukalárvák fején ragadós anyagot termelő mirigy van, ezekkel tapadnak a hínárra. Mintegy 10 napon át maradnak így, ennyi idő alatt szívódik fel szikzacskójuk tartalma. Ezalatt már kifejlődnek úszóik és kopoltyúik, elkezdenek úszkálni, s főleg alsórendű rákokra vadásznak.

Sok legenda szól az óriás csukáról, s e történetek nem tartoznak a lehetetlenségek közé. A csuka növekedése ugyanis egyenes arányban áll a táplálékkal. Ha sok a táplálék, a csuka gyorsan nagyra növekszik. Angliában hálóba akadt már 22,7 kg testsúlyú nőstény csuka, melyről a vizsgálat kiderítette, hogy kora mindössze 8 év volt. A halak életkorát többek közt a pikkelyek vagy a garatfog évgyűrűi alapján lehet megállapítani.

Angliában számos tó van, amelyről azt tartják, hogy óriási csuka él vagy élt benne.